-Senki sincs itt? –kiáltotta még egyszer, próbaképpen Bill. Amikor erre sem érkezett válasz, megvonta a vállát, és már sarkon fordult, hogy kimenjen, amikor végre megszólalt valaki.
-Várj, itt vagyok! –hallatszott egy női hang. Egy fiatal, hosszú szőkésbarna hajú lány szaladt le a lépcsőn. Billel kb. egy korú lehetett. Zihálva vette a levegőt a futás miatt, majd gyorsan a pult mögé vette az irányt, ahol a kulcsokat, és egyéb iratokat tartják.
-Oh... hello. –köszönt Bill, majd mosolyogva átnyújtotta a kezét a lánynak. Mivel sapka és napszemüveg volt rajta, a lány nem igazán ismerte fel.
-Szia! Elnézést, amiért késtem, csak felújítás van az emeleten. –magyarázkodott a lány, majd kezet rázott Billel.
-Oké, semmi gond. Csak jöttem szólni, hogy a kettes kulcsot megkaptuk, és nálunk is lesz, ha nem probléma. –mondta Bill, majd megmutatta az említett kulcsot a lánynak.
-Rendben, fölírom. –mondta a lány, majd lejegyzetelte a dolgot egy cetlire. Bill egy percre sem vette le róla a szemét. Kedves kis teremtés volt, ebben határozottan egyetértett a magdeburgi. „Jó lenne többet tudni róla… „-motoszkált a gondolat Bill fejében. A kezdeti bátortalan némaság után az énekes kérdezni kezdett.
-Miért vagy itt a pultnál? Te vagy a tulaj? –kérdezte. Na igen, bénább kérdést képtelen volt feltenni, de kellett már valami kontaktus.
-Oh, dehogyis, hova gondolsz? Ha ez az egész cucc az enyém lenne, már rég összedőlt volna minden. –nevetett a lány.
-Oké, értem, bocsi, hülye kérdés volt. –mondta Bill zavart mosollyal az arcán, tarkóvakargatás közepette.
-Az apukámé ez az egész panziólánc. Csak most felújítás van az emeleten, így lejöttem én, mert kulcsot kiadni, meg adatot felvenni én is tudok. –mondta a lány.
-Rendben van. Szép ez a hely… -folytatta Bill.
-Igen, de… megkérdezhetem a nevedet? Mert akkor ahhoz a névhez írom a kulcsot. –mondta a lány, majd várakozó tekintettel Billre nézett. A fiú már rögtön mondta volna a nevét, ám eszébe jutott a dolog, amit Tommal még az autóút alatt megbeszéltek: „Álnéven fogunk szállást foglalni. Senki sem ismerhet fel minket!” –hangzott a gondolat Bill fejében. A fiúnak egyet kellett értenie Tom ötletével.
-A nevem Dan. És a testvéremmel, Ralf-fal jöttem. –mondta Bill, egy kis gondolkodás után.
-Rendben! Örülök, hogy itt szálltok meg, Dan! –mondta a lány, majd kedvesen rámosolygott Billre. A fiú elpirult, és szégyenlősen lesütötte a szemét. A lánynak valami zavarbaejtően gyönyörű mosolya volt. Éppen ezért esett Billnek rosszul, hogy hazudnia kell neki. Már most, 3 perccel a megismerkedésük után.
-Én is örülök. Amúgy… téged hogy hívnak? Ha szabad megkérdeznem… -mondta Bill.
-Oh… nekem eléggé tré nevem van. Ki fogsz röhögni… –mondta a lány.
-Naaa… nem foglak! –erősködött Bill. A lánynak már nyíltak az ajkai, hogy a nevét elmondja, aztán inkább gyorsan elfordult, és a kulcsokat kezdte rendezgetni.
-Örülök, hogy megismerhettelek Dan. De menj, Ralf már biztos vár, és nekem is még dolgom van… -mondta a lány, majd sietős léptekkel elindult a lépcső felé, egy pillantást sem vetve Billre. Ám a fiú ezt nem hagyta annyiban, gyorsan követte őt, 3 lépés után utol is érte, majd ujjai a lány karja köré fonódtak. A lány így kénytelen volt megállni, és sértődötten nézett Billre.
-Kérlek… áruld el a neved… hogyan kérek segítséget, ha valami gond van? –kérdezte Bill kedvesen, arcán szelíd mosollyal. Ezzel próbált valami pozitívumot sugározni a lány felé.
-Szólsz apámnak. –válaszolt flegmán a lány, majd megpróbálta kirángatni a karját Bill szorításából, ám a fiú nem engedett.
-Csak egy nevet mondj… kérlek… –folytatta Bill. A lány sóhajtott egyet, majd halkan kinyögte:
-A nevem Belle. Most pedig ég veled, Dan! –mondta Belle, majd végleg kiszabadította magát Bill karjából, és fölszaladt az emeletre. Látszott rajta, mennyire zaklatott lett, Bill pedig nem értette miért. Értetlenül nézett a lépcsőre, ahol az előbb a lány szaladt föl. A fiú fejében kérdések tucatjai kavarogtak. Vajon megsértette valamivel a lányt? De hiszen csak a nevét kérdezte meg. Vagy más lehet a gond? De akkor mi? Pedig olyan gördülékenyen ment minden… Bill még örült is, hogy végre, évek óta normálisan tudott beszélni egy lánnyal. Erre tessék… vajon mi történhetett? Billt a mobilja csörgése rázta fel az elmélkedésből.
Tom: Hello, mi van, nem sikerült megtalálni a tulajt?
Bill: Öhm… de… sikerült.
Tom: És eddig dumáltok? Már rég kipakoltam! –mondta Tom nevetve.
Bill: Jó, oké, megyek vissza. –mondta Bill. Végig egykedvűen válaszolt, ez pedig feltűnt Tomnak.
Tom: Valami gond van? Olyan furcsának tűnsz… mi történt?
Bill: Mindjárt elmesélem. Szia.
Tom: Szia.
Bill letette a telefont, majd a zsebébe csúsztatta a készüléket. Vett még egy utolsó pillantást az emeletre, ahol Belle eltűnt, majd egy szomorú sóhaj közepette sarkon fordult, és kisétált az épületből.
-Szerinted megbánthattam valamivel? –kérdezte Bill Tomtól, miután elmesélte neki a történteket. Az ikrek a belvárosban sétáltak, kávéval a kezükben, és persze a szokásos napszemüveg/sapka álcával. Szerencsére senki sem ismerte fel őket, így szabadon ténfereghettek.
-A franc tudja… a nők nagyon bonyolult lények. Ezért nem társalgok velük olyan elmélyülten. Én inkább üzembe lépek velük kapcsolatban. –kacsintott Tom.
-Na ja… én nem fogok üzemelni az ágyukban, mint te. –dünnyögte Bill keserűen.
-Pedig rádférne öcsi. Öröm nézni, amikor így duzzogsz egy nő miatt. –nevetett Tom, majd megveregette Bill vállát.
-Haha… inkább vegyünk valami ehetőt estére. Amúgyis régen voltunk boltban. –mondta Bill, és a kisbolt felé vette az irányt. Tom mosolyogva csóválta a fejét, majd követte.
Este
Bill már pizsamában ágyazott, a szoba másik végén pedig Tom pötyögött be valamit a blogjába.
-Szerinted kibírja még holnap estig a telefonom? Már csak 3 egység van rajta. –kérdezte Bill. Tom fél percre felnézett a monitorról.
-Ha ki van kapcsolva a bluetooth, meg nem hallgatsz rajta zenét, és nem basztatod annyit, akkor igen. –mondta Tom, majd tekintete ismét a laptop kijelzőjére siklott.
-Oké, köszi. –mondta Bill, majd visszatette az asztalra a mobilját. Amint megfordult, megszólalt az ajtócsengő.
-Majd én nyitom, te blogolj. –mondta Bill, majd felkapott gyorsan egy napszemüveget (smink nélkül volt), és az ajtó felé sietett. Amikor kinyitotta, még levegőt venni is elfelejtett egy pillanatig. Belle állt az ajtóban, kezében tollal, és papírral. Valami névsorféle lehetett. A kinti éjszaka sötétje lapult a lány háta mögött, a házból áradó fény viszont megvilágította arcát. A tompa lámpafény még bájosabb vonásokat varázsolt a lányra.
-Belle… szia! –mosolyodott el Bill. Belle is produkált valami halvány mosolyfélét, de hamar el is tűnt az arcáról. Látszott rajta, hogy még frissek rajta a délelőtt „sebei”.
-Szia. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, kérnek-e reggelit. –mondta monoton hangom Belle.
-Szerintem tegeződjünk… és… szerintem… nem kérünk. –mondta Bill rövidke gondolkozás után.
-Rendben, akkor kettővel kevesebb reggelit kell majd kiszolgálnom. –mondta Belle, miközben leírt valamit a papírra.
-Várjunk csak… te is ott leszel? –kérdezte Bill. Mogyoróbarna szempárja reményteljesen megcsillant. Maga sem tudta a miértre a választ, de szerette volna látni a lányt. Tiszta hülyének érezte magát emiatt, de… csak egy kicsit többször látni… annyira jó lenne.
-Igen, én szolgálom fel. –mondta Belle.
-Akkor… akkor… én… -Bill nem akart bunkó lenni, de értelmes mondatot képtelen volt kinyögni, mert fogalma sem volt, mit mondjon.
-Mégis szeretnétek reggelit? –kérdezte Bell.
-Igen. Persze csak ha nem gond. –mondta Bill.
-Jaj, dehogy… -kommentálta Belle, majd egy apró mosolyfélét kreált.
-Köszönöm szépen. –Bill.
-Nincs mit. Nos, jó éjt! –mosolygott Belle, majd elfordult, de Bill megragadta a lány vállát.
-Belle… megbántottalak délelőtt? –kérdezte Bill. A lány lassan megfordult, majd a szemébe nézett.
-Öhm… nem… én csináltam hülyeséget. –válaszolt Belle.
-Ugyan, miért csináltál? –Bill értetlenül.
-Úgy, hogy szóba álltam egy vendéggel… nem szabadna beszélgetnem veled, Dan. –suttogta Belle. Tekintetében elfojtott fájdalom csillogott, fejét lehajtotta, és már nem nézett Bill szemébe.
-De hát én csak… barátkozom veled. Jó lenne téged jobban megismerni. –fakadt ki Bill. Miután ezt kimondta, még ő maga is meglepődött, hogy képes volt ilyen nyíltan kimondani valamit egy lánynak.
-Tudom… de apum vasmarokkal nevel. Most pedig jobb lesz, ha megyek. –mondta Belle.
-És… és akkor is vasmarokkal nevelne, ha egy híres ember szeretne veled lenni? –faggatózott Bill.
-Oh, akkor főleg. De talán attól is függ, kire gondolsz. –Belle
-Bill Kaulitz-ra gondolok. Mi a véleményed róla? –kérdezte Bill. Pozitív válaszban reménykedett.
-Hát… aranyos. –bökte ki Belle.
-Aranyos? Semmi extra? –kérdezte Bill. Kicsit bővebb megnyilvánulásra számított.
-Hát… kedvelem 1-2 számukat. Meg Bill helyes pasi. Ennyi. –mondta nevetve Belle.
-Aha… értem. Örülök. –mosolygott Bill.
-Te is szereted őket? –kérdezte Belle.
-Igen… szerintem jól nyomják. –mosolygott Bill. Belle egy lépést közelebb ment Billhez. A fiúnak ettől a szíve mintha felszökött volna a torkába, ott dobogott tovább, őrületes ütemben.
-Dan… most, hogy jobban megnézlek, mintha hasonlítanál Billre… -mondta Belle, miközben a fiú arcát fürkészte. Bill kezével villámgyorsan az anyajegyéhez kapott, hiszen tudta, azzal könnyen lebukik, és parádés lesz, ha lelepleződik a titka.
-Oh… igen… meglehet. –mondta Bill zavartan.
-Belle! Belle, hol vagy? –hallatszott egy idegen férfi hangja.
-Úristen, ez az apám! Most mennem kell, jó éjt! –mondta Belle, majd elszaladt.
-Jó éjt, Belle! –mondta kedvesen Bill, még úgy is, hogy a lány már messze járt. Az ajtófélfa mögé bújt, és mosolyogva nézte, ahogy a lány bemegy az apjával a másik épületbe. Belle eléggé titokzatos lány, de Bill nagyon édesnek találta, maga sem tudta, mit eszik ennyire ebben a lányban. Vajon mi vezérli őt ennyire a másikhoz? Miért csinálja mindezt? Hiszen csak nyaralni jött… kipihenni a turnézás fáradalmait egy festői helyen. Erre még csak egy napja van itt, és máris más köti le a figyelmét, mint a víz meg az épületek… őrület.
-Bill, jót állsz itt kint a hidegben? –kérdezte Tom, fölrázva ezzel Billt az elmélkedésből. Bill ijedten rezzent össze, majd megpördült a tengelye körül, és a WTF nézésű bátyjával találta szemben magát.
-Öhm… izé… csak néztem a csillagokat. Szépek, igaz? –mondta Bill, majd egy zavart mosolyfélét erőltetett az arcára. Tom még mindig úgy nézett rá, mintha egy idiótával nézne farkasszemet. Véleményét pedig ezúttal sem rejtette véka alá.
-Te megbuggyantál ettől a környezettől, öreg. –mondta csodálkozva, majd visszament a házba.
-Szerintem nem a környezettől hülyültem meg… -dünnyögte Bill, ám ezt Tom már aligha hallhatta. Bill vett még egy pillantást a végtelenbe nyúló égboltra, majd befordult a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót.
És persze izgult a reggel miatt. =)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése